Pénteken Zalán éppen rajzolni készült, amikor meghallotta, hogy valaki nagyokat szipog. A fürdőszoba felől jött a hang.
- Ki lehet az? Anya te is hallod? - kérdezte Zalán.
- Nem tudom, nézzük meg együtt - mondta anya mosolyogva, majd kézen fogta Zalánt, hogy kiderítsék, ki sírdogál a fürdőszobában.
- A hajszárító sír anya - suttogta Zalán.
- Kérdezd meg tőle, mi a baj, hátha meg tudjuk vigasztalni - felelte anya.
- Jó, de te is maradj itt! - mondta az anyjának a kisfiú, majd a hajszárítóhoz fordult: - Miért sírsz, hajszárító? - kérdezte halkan Zalán.
- Mert engem senki nem szeret, mert hangos vagyok. Pedig nem tehetek róla. Ilyen a természetem - felelte szipogva a hajszárító.
- Pedig te nem bántasz - csodálkozott Zalán.
- Nem bántok én senkit. Sőt, finom meleget adok, hogy meg ne fázzon, akinek vizes a haja - mondta a hajszárító.
- Megsimogathatlak? Hátha nem fogsz sírni - mondta Zalán mosolyogva.
- Igen, az jólesne.
Zalán nagyon finoman megsimogatta a hajszárítót.
- Ez nagyon jó érzés. Köszönöm.
- Szívesen! Én pedig köszönöm a jó meleget, amit a hajamra szoktál fújni. Igaz, hogy elég hangos vagy, de most már tudom, hogy nem kell félnem tőled.
Később még találkozunk - mondta Zalán, majd visszament rajzolni.