Tegnap, mi előtt Angelika a játszótérre indult anyukájával, kezébe vett egy csörgőt és rázni kezdte. Annyira tetszett neki a hangja, hogy gondolta magával viszi. Amikor odaértek, beleült a kedvenc hintájába, ahonnan remekül belátta a terepet. Őt ugyanis minden és mindenki érdekli. Minél többen vannak körülötte, annál jobban érzi magát a bőrében.
Javában hintázott már nagy kacagások közepette, amikor is észrevette, hogy megjöttek a kis pajtásai, akikkel mindig együtt játszott.
- „Baba!” kiáltotta, és teljes erejéből rázni kezdte a csörgőjét.
Máskor mindig odament hozzájuk, de ma valahogy a szokásosnál is előkelőbbnek érezte magát, ezért csak rázta a csörgőt és várt. A hatás nem maradt el. Kis vártatva az összes gyerek köré sereglett. Angelika persze tudta, hogy ez lesz, ezért elégedetten mosolygott aztán csendre intette a gyereksereget.
- Én bármit elérek, amit csak akarok, mert olyan bűbájos, szép és kedves vagyok. Nekem senki nem tud nemet mondani. Tegnap is, amikor apukám térdén állva néztem a halainkat, egyiküket annyira megbabonáztam a gyönyörű kék szemeimmel, hogy nem úszott körbe-körbe, mint a többiek, hanem csak engem nézett. Egészen rátapadt az akvárium falára. Végül már én hagytam ott, mert eljött az esti pancsi ideje. Mesélte büszkén Angelika.
- Na, persze! Mondta egy kisfiú dacosan.
- Majd, ha fagy! Kiáltott egy másik baba.
- Lehet, hogy nem hiszitek, de majd én bebizonyítom, hogy így van. Akkor fogtok ám csodálkozni! Mondta vidáman Angelika. Most pedig elmegyek anyukámmal a Balatonra. 10 perc múlva jövök.
- Hogyhogy? Csodálkoztak a gyerekek. A Balaton innen nagyon messze van.
- Igen, tudom. Apukám megnézte a térképen. Legalább kétszázkilencven km. Éppen ez a lényeg. Bármit elérek, amit csak szeretnék.
- Na, erre kíváncsi leszek. Gondolta Angelika anyukája. Persze egy szót sem szólt, csak mosolygott.
- Addig itt hagyom nektek a csörgőmet, hogy játszhassatok vele. Most induljunk. Szólt Angelika anyukájának.
- Igenis hölgyem! Felelte anyukája, és már ölbe is kapta az ő huncut kislányát.
- Mérjük ám az időt! Kiáltott utánuk egy kislány, de Angelika ezt már nem hallotta. (Vagy csak úgy tett, mintha)
Elindultak hát a Balatonra.
- Mindenképpen vissza kell érnünk 10 perc múlva. Kerül, amibe kerül. Gondolta Angelika.
- Na, kislányom, most aztán rajtad a világ szeme. Mondta anyukája.
Hamarosan megpillantottak egy lufi árust, aki a közeli sarkon ácsorgott.
- Bácsi! Lufi! Kiáltott Angelika.
Amikor odaértek, Angelika csak ennyit mondott: „kérem”. Mire a bácsi adott neki egy szép, rózsaszín lufit.
- A többit is kérem! Vágta rá Angelika.
- Mindet? Annál jobb. Legalább nem kell itt ácsorognom tovább. Úgy is olyan hideg van. Morgolódott a lufi árus.
- Ha nincs dolgod, gyere velünk. Kérte Angelika.
- Hová? Kérdezte az árus.
- A Balatonra.
- A Balatonra? Ilyenkor? Csodálkozott.
- Miért ne? Talán nem tudnak repülni a lufik, amiket nekem adtál? Mert ha így van, tőlem megtarthatod őket! Fortyant fel Angelika.
- Még, hogy nem tudnak! Még szép, hogy tudnak, hisz héliumosok. Vágta rá az árus.
Azzal fogta az összes lufit, hogy átadja Angelikának, ám ekkor hirtelen elemelkedett a földtől. Szerencsére még sikerült elkapniuk a lábát, így már mindhárman a levegőben voltak.
- Irány a Balaton! Kacagott Angelika
- Repülünk! Tette hozzá anyukája
- Na, ebből mi lesz? Ilyen az én formám. Zsörtölődött az árus.
- Semmi pánik! Ekkora sebesség mellett nagyon gyorsan megérkezünk. Nyugtatta Angelika.
- Remélem, mert ma azt a nadrágot vettem fel, amit a feleségemtől kaptam a huszadik házassági évfordulónkra. Ha elszakítjátok kapaszkodás közben, jobb, ha haza se megyek, mert bizonyosan leharapja a fejem az öreglány. Aggódott az árus.
- Nem lesz itt semmilyen fejetlenség, hisz már látom is a Balaton feliratú táblát. Egyszóval megérkeztünk. Szólt Angelika anyukája.
Egyszer csak elhúzott felettük egy csapat vadliba.
- A terem búráját! Ezekben aztán van lóerő! Rikkantotta a lufi árus.
Közben Liza, az egyik vadliba kíváncsi lett, hová repül ez a furcsa társaság, ezért kivált a társai közül és visszament Angelikáékhoz. Olyan közel, hogy jól értsék egymás szavát.
- Sziasztok! Én Liza vagyok. Hát ti hová repültök ezzel a fura színes gömbmadár sereggel? Kérdezte.
- Szia! Éppen elértük az úti célunkat. Felelte Angelika anyukája.
- Teszünk egy nagy kört a befagyott tó körül? Igazán vicces innen felülről nézni a sok bukdácsoló korcsolyázót. Minden évben megnézem. Jobb, mint a mozi. Kuncogott Liza.
- Ha lehet, én inkább kihagyom. Szeretnék minél hamarabb hazaérni. Le kell vinnem a kutyát sétálni. Mondta megszeppenve a lufis.
- De mi szeretnénk még maradni. Csak az a bökkenő, hogy nem tudom, hogy jutunk haza a lufik nélkül. Sopánkodott Angelika.
- Üljetek rá a hátamra. Én egy perc alatt hazarepítelek titeket. Ajánlotta Liza a vadliba.
- Szuper! Örvendezett Angelika.
Liza a sok repüléstől nagyon erős volt, ezért könnyedén bírta, ahogy Angelika és anyukája rátámaszkodik a hátára átszállás közben. Mi több a csőrével a lufikat is megfogta, nehogy idő előtt elrepüljön az árus.
- Mi előtt elbúcsúzunk, szeretnénk megköszönni neked, hogy elkísértél minket idáig, kockáztatva ezzel a becses nadrágod épségét. Mi a neved, kedves lufi árus? Kérdezte Angelika anyukája.
- Rezső vagyok, de jobban szeretem a rám ragasztott „Pufi” nevet, hát hívjatok így ti is, ha lehet.
- Pufi lufi kedves bácsi vagy. Vigyázz magadra hazafelé! Mosolygott Angelika.
- Vigyázok. Aztán ti is siessetek haza! Mondta Pufi, az után tovaszállt.
A vadliba hátáról remek kilátás nyílt mindenre. Angelika anyukája sok-sok fényképet készített út közben, hogy legyen mivel meglepni apát.
A játszótérre érve a gyereket csak annyit mondtak”nahát!”S többé nem vonták kétségbe Angelika szavát.